95. Ennyi évet már élt eddig a nagypapám. Észvesztő, nem? Végigélt egy századot majdnem és az új évezredbe is belecsöppent. Születésnapjain az egész családunk összegyűlik és megünnepeljük. Ma mégis volt egy érdekes momentum, miközben szokásához híven ő is mondott beszédet. Keresztapám ugyanis szóvá tette, hogy a mamáról, az ő anyukájáról sosem szólunk egy szót sem.
Ezen elgondolkodtam. Mert igaz, hogy Balogh Mamáról alig beszélünk. És miért nem? Nem tudom. Pedig még nekem is annyi, de annyi emlékem van vele. 

Mama volt a szigorú mama. Így felnőtt fejjel persze úgy látom, hogy sokszor és sok mindenben volt igaza. Mama nem járt fontos, okos iskolákba, mégis borzasztóan okos volt. Visszagondolva, mindig láttam nála valamilyen könyvet. Mai eszemmel bölcsnek gondolom.
Mi borzasztóan rosszak voltunk öcsémmel, mint a kiskutya, amelyik mindig kipróbálja, meddig mehet el. Mi is folyton ezt próbálgattuk. Mégsem emlékszem olyanra, hogy elszakadt volna nála a cérna. Persze tekintélye is volt, így olykor elég volt egy szigorúbb pillantás, ahogy letolta a szemüveget az orráról
Reggelente a térde közé kellett guggolnom, míg a hosszú hajam kikefélte. Ha nem maradtam nyugton, fejbekólintott a kefével és közölte, hogy a szépségért szenvedni kell. Persze azért annyira nem, hogy igazán fájjon.
Ezután reggelire parizeres vajas kenyeret kaptunk paradicsommal és paprikával, vagy uborkával. Tej vagy kakaó dukált mellé. Sokszor kolbászos kenyér volt, vagy éppen rántotta, főtt tojás, újhagyma, retek, ilyesmi. Istenem de jó visszaemlékezni rá!
Napközben azt csinálhattunk, amit akartunk. Sokszor vitt magával minket a piacra. Segítettünk neki hazacipekedni. Fagyit kaptunk a sarkon, kész kaland volt. Gondolom neki is mire elment és hazaért két kelekótya kölyökkel. Otthon aztán főzött, micsoda finomságokat! Fél egykor ért haza a papa. Lementünk elé a szökőkúthoz, ahol a galambokat kergettük, meg persze belemásztunk. Ma már egy idétlen szobor van csak az egész helyén, pedig nagyon klassz kis szökőkút volt. Hazaértünk, asztalhoz ültünk, aztán szunya volt - mindenkinek. Mindenki kipihent valamit: papa a munkát, mama minket, mi meg a hancúrozást, hogy aztán délutántól estig újult erővel a papát nyúzhassuk. Játszótér, csúszda, a Római-part, Szentendre, stb. Sokszor kirándultunk elérhető helyekre, ahonnan még időben haza lehetett érni. Estére aztán mama finom vacsorával várt minket. De előbb beparancsolt minket a kádba, hogy valahogy tisztára suvickolódjunk. Ágyazáskor az egyik forgós fotelba ültünk és élveztük, ahogy ránk dobálták a tiszta ágyneműt. Ott kacagtunk alatta, ahol aztán ránk találtak. Ma sem értem, miért hittük, hogy láthatatlanok vagyunk a sok párna és paplan alatt, de így volt.Jó kis játék, amihez nem csak mi kellettünk.
Akkor még nagy szám volt olyan sokáig fennmaradni nyáron, hogy lámpát kellett kapcsolni. Akkor még picit nézhettük a tévét a ,,fölnőttekkel'', aztán huss az ágyba. Hányszor aludtam el arra - én épp a keresztapám legénykori ágyán - hogy a mama készítette falvédőt nézegettem. Babráltam rajta a mintákat, azok aztán álomba ringattak. Valahogy minden olyan nyugodt és békés volt. Sokszor ma is úgy látom azt a lakást, mint gyerekkoromban. Az ajtók mögötti zugot, a mama varrógépe alatti csodavilágot, a pedálját, a gardrób titkos rejtelmeit. Csak fura, hogy minden kisebb lett. Felérem a konyhaszekrényt, olyan pici lett a kamra, ahol csodás óriás kolbászok lógtak mindig egy kampón. És nem tudnék bebújni a virágok vagy a varrógép alá sem. De béke van és nyugalom. 

Mama mindig kötögetett valamit. Én nem is értem, hogy mikor volt  rá ideje. Falvédőket, szőnyegeket kötött. És olvasott, olvasott, rengeteget olvasott. Imádta a legkisebb fia vicceit. Eleinte csak azt értettem belőle, hogy mindenki jókat vidul és mama is csak úgy hahotázik. Aztán a vicceket is kezdtem érteni, így megtudtam, hogy mamának jó humorérzéke is volt. Millió könyv őrzi keze nyomát, sok is lenne végiggondolni, mennyi. Szerette nagyon Moldovát, meg a verseket is. Novellákat olvasott, amiket akkor még nem értettem.

Eszembe jutnak a meleg, nyári délutánok, amikor a piros sötétítő függönyt összehúzta és a szoba lágy rózsaszín félhomályba burkolózott. A balkon forró betonja, és a rálocsolt víz illata. Eszembe jut minden, ami ő volt: béke és nyugalom