Hajnalban felébredtem, de sikerült még visszaaludnom. Egyébként sem értem, hogy mostanában mitől vagyok ennyire alvós. Mióta elmúlt a 2 hét igazi, forró, tüzes, ropogósan száraz nyár júliusban, azt pedig felváltotta valami hűvös és monszunos időjárás, azóta éjjelente itthon is hűvös van. Voltak olyan napok, amikor még fáztam is, így nyár ide vagy oda, előkerültek a kacsapaplanok. Könnyűek, mint a pille, sosem izzad bele az ember. Talán emiatt van, hogy szuper jól alszom, és szinte sosem elég. Bár ez rám amúgy nem jellemző, gondolom a hajtás, a késői ágyba kerülés, a bizonyos napokat megelőző napok, és sok minden is hozzájárul ehhez.

Gyerekkoromban szinte büntetés volt, amikor ránk szóltak az ősök este 9-kor, hogy húzzunk aludni. Mostanság elgondolkodom rajta, hogy talán jót tenne, ha legalább hetente 2-3, esetleg 4 alkalommal tényleg olyan korán feküdnék le. De itthon akkor még zajlik az élet és ezer a dolog, különben sem kell annyit aludni ugye, mert még a végén átalussza az ember az élete felét. Ez valami régi bölcselet, nem tudom honnan jött.

Visszakanyarodva a reggelhez.
Amikor felébredtem, megtettem rendszeres körjáratomat. Ez olyan fura női dolog biztos, amikor tökálmosan körbemegyek a lakásban és tulajdonképpen semmi sem történik. Amolyan ösztönös járőrözés ez, hogy minden rendben. Bár a kutyák is csinálnak ilyet, na mindegy. De még anyuéknál a kertben is imádom ezt: hajnalban papucsban a harmatos fűben kóvályogni és szemügyre venni a birtokot.
Behoztam a kis törölközőmet az erkélyről, ahol tegnap csak lazán rádobtam a ruhaszárító tetejére, most reggel pedig finoman átmelengették a napsugarak. Lezuhanyoztam és mikor elhúztam a függönyt, érte nyúltam. Igen, nekem ez egy bogaram, hogy külön törölközőbe törlöm a képesebb felem és másikba önmagam, még ha tiszta vagyok, akkor is. Ahogy az arcomhoz érintettem és beleszimatoltam, olyan, de olyan finom illata volt a türcsinek, hogy egyetlen pillanat alatt elöntöttek az emlékek.

Hogy milyenek? Hmmmmm.......
Gyerekkorom nyarainak augusztusi reggeli jutottak eszembe. Amikor kimásztunk a sátorból - na nem túl korán, de még a nagy meleg előtt - és persze akkor, ott is kötelező volt a mosakodás. Az ott használt, az éjjel hűvösét magába szívó, a hajnal harmatának gyöngyeit felitató, a nyugodt, már nem feszes és tüzes, de meleg augusztusi napsugarak illatát árasztó törölközők jutottak eszembe.
Mert ez, most, ma reggel, éppen olyan illatú volt. Én meg lélekben éppen olyan gyerek voltam egy fél percre, mint akkor. Furcsa, hogy mit mihez köt az ember, mert biztos, hogy akkor, ott Apostagon, a törpefüzesben ez soha nem jutott eszembe. De most, harminc évvel (úristen, de komoly....) később viszont igen.

Evvel az élménnyel indult a reggelem - később Apának is elmeséltem. Anniyra megindított, hogy könnyes lett a szemem. Nem tudom, mit siratnék, egyszerűen csak megható volt az egész. Bevillannak tábori képek, Anyu piros virágos bikinije, fater a fejszével, Sanyi bácsi az óriási vajling ,,maradék'' túrós csuszával, tesóm a legelső ottani nyáron viselt fradis fürdőgatyójában, a ,,hűtőnek'' ásott gödör, a ,,franszijavészé'', ami piros-sárga margarétás nejlonnal volt körbekerítve csigavonalban, és tiszta komfortos volt a rendes ülőkével, stb. A sátrak, a tűz helye, a tábori zászló, annak őrzése és megvédése éjjel, a Duna... Ó a Duna, az a csodás kis öböl a hatalmas fűzfákkal a partján. Ma már sajnos nincs meg az öböl, mert feltöltődött, pár éve láttam. Olyan érzés volt, mintha a Százholdas Pagonyba tévedtem volna, felnőtt fejjel. Minden sokkal kisebb volt, és nem volt annyira meseszerű, mint gyerekkoromban. Annyi mindent csinálhattunk ott, és egész nyáron ott voltunk. Együtt voltunk a falubeli kölykökkel, mi azt hittük, hogy szabadon, de azért mindig figyelt ránk valaki. Hányszor másztunk a gátőr eperfáira, te jó ég! Hányszor, de hányszor ugráltuk szét a gát és az út sarkában felrakott szénakazlát. Hányszor léptünk véletlenül friss tehénlepénybe, királydinnye tüskéjébe, és csalánba. Ha nagy hajó ment el a Dunán, mindig felfeküdtünk a hullámaira, ahogy azok a part felé értek. Farönkön próbáltunk sorban fennmaradni egymás mögött, aztán dőltünk halomra a vízbe. Vadvirágot gyűjtöttünk, hogy a flottilla őrnaszádját felvirágozzuk. Kukoricát loptunk, imádtuk. Hős cincért látni egy csoda volt, siklótól frászt kapni megint csak. Talált dinnyét neveltünk táborbontásig, de vacak íze volt és csalódást okozott. Nyilván, mert nem édes, hanem Duna-vízzel locsoltuk - amikor eszünkbe jutott. Tarzanost játszottunk a fűzfákon ás ugráltunk az öbölbe, kagylót gyűjtöttünk, szárítottunk ki, aztán mindig ott is felejtettük nyár végén. Hatalmas kosár cseresznyét tömtünk magunkba a falubeli srácokkal, rosszullétig. Egyforintos vizes fagyit ettünk a Gólya presszóban, de imádtuk. Kézilabdányi paradicsomot szedhettünk és haraphattunk, míg ki nem csípte a szánkat. Némakacsát simogattunk, reggelente frissen fejt tejet kaptunk badellából, frissen sült kenyérrel, vagy kakaós kaláccsal, esetleg vajjal. Egyetlen rozoga falubeli férfibiciklivel elvoltunk vagy 10-15-en. Lóhátra ülhettünk augusztus 20-án a focipályán, ami még ma is meg van. Annyi, de annyi mindent csinálhattunk. Csak megköszönni tudom a szüleimnek, mert én ilyen emlékeket senkinek sem tudok majd adni. Másmilyet lehet, de ezt a hihetetlen szabadság-érzést, boldogságot, gondtalanságot biztosan nem. Akkor még más volt gyereknek lenni és belegondolva, boldog és gazdag gyerekkorom volt. Sokat változott azóta a világ.

Most meg ücsörgök széles mosollyal a képemen. Érzem ezt a finom augusztust minden porcikámban. Az illatait, a szellőit, esőit, minden naplementétől szerelmes leszek. És csend van. A városhoz képest, ehhez a rémes lakótelephez képest, mert sokan nyaralnak. Ez is az egyik oka, hogy jobban alszom. Hihetetlen, nyugodt csend van mostanában. A madarak már nem udvarolnak, megnyugodtak, a kicsik kirepültek. A gyerkőcök nyaralnak vagy táboroznak, az emberek fele el van utazva. Nincsenek éjjeli randalírozók. Mérhetetlen csend van.

Néha........ néha nagyon szeretek itt lakni. Máskor meg már gyűlölöm, elegem van, idegesít és megfojt. Igen, ez a jó szó: megfojt és megfulladok itt. Tér kellene, egy kis levegő, egy kis föld a talpam alatt, mert szét tudnék robbanni a feszültségtől. Tudom, mi okozza. Ez a tétlen várakozás. Mikor már menne az ember, már csinálna, tenne valamit, már máshol jár lélekben. Nem, valóban nem vagyok türelmes, inkább nyughatatlan. Mert fejben és lélekben tudom, hogy nekem már máshol lenne dolgom, ott kellene szorgoskodnom.... Mégis, valamikor biztosan megszépülnek majd ezek a képek, mert ebben izgalom is van. Majd valamikor jó lesz visszaemlékezni. Hiányozni nem fog. Egyetlen dolog fog csak hiányozni: a hegyem. De más nem. Úgy mennék már... Úgy szeretném máshol is érezni az augusztus illatát.