Teregetés közben azon gondolkodtam, hogy igen, tényleg szükség van az olyan műsorokra, mint a Meztelenül is szép vagyok című.

Eleinte kétkedve fogadtam, de miután rájöttem, hogy akiket kiválasztottak, sokszor kevesebb önbizalommal rendelkeznek, mint én - márpedig ezt igen nehéz felülmúlni - és pár hét múltán hogyan változott meg az életük, azt mondtam, kell!

Ma meg már gúvadt szemekkel, Apával az oldalamon nézem a műsort. Mert azért nekem is szükségem van erre. Na nem a pucérkodásra, vagy a szereplésre, amire sosem lennék képes. Inkább az összehasonlításra, a bíztatásra, az ötletekre és tippekre. És meg kell mondjam, arra is, ahogy Apa mellettem ülve végigkommentálja a műsort, folyamatosan bizonygatva, hogy ugye látom, hogy nekem még jobb lábam van, hogy nekem is kellene szoknyát hordanom, hogy jobb a seggem, meg ilyenek.
Hatalmas dolog ez, szerintem. Aztán a tavaszra gondolok és arra, hogy igen, megpróbálom összeszedni magam, nőiesebben öltözni. Azért van egy apró kis gondom: nehezen találok normális ruhát magamra, és arra nincs keretünk, hogy az Ulla Popkent kifosszam. De ha majd nyerek a lottón! Akkor aztán!

Szóval jó ez a műsor, csak pillogok, hogyan lesznek a kis hernyók pillangók és direkt élvezem, hogy igazán az én korosztályomnak és korosztályomról szól. Hogy végre nem a botsáska vékonyságú tyúkokat mutogatják és hogy tényleg ennyi hapsi szereti a vénuszi idomokat. Ez azért végtelenül megnyugtató. Na ettől még nem szeretem jobban magam, továbbra is tartom azt az állításomat, hogy a legszexibb alkatrészem a bokám, de elismerem, hogy van néha olyan napom, amikor békülékenyebb vagyok és egészen jóban tudok lenni magammal. Ez azért már haladás, ugye?