Feladom.

Tegnap egy ismerősömmel ,,beszélgettem'' az msn-en. Nagyon bánatosnak tűnt, aztán csak kibökte, hogy mi a baja. Elege van. Elege van az emberekből, a hazugságaikből, az őszintétlenségeikből.

Reggel pillogtam befelé jövet. Azon elmélkedtem, hogy milyen ez a nyár? Sok régi ismerősömnek van nyáron szülinapja és névnapja. Én meg számon tartom. Évről-évre átírom az asztali naptáromban, szépen bejelölgetem, kis szmájlikat és felkiáltójeleket rajzolok melléjük. Az, hogy ez nem kölcsönös, cseppet sem érdekel.
Az viszont feltűnt, hogy idén hiába minden 21. századi technika, leginkább e-mail és képeslapküldés, két kivételtől eltekintve senki sem válaszolt. Még annyit sem, hogy kösz!
Hm...Feladjam? Ne jusson eszembe senki? Mert azért ennyi mindenki nem mondhatja, hogy nyaralni ment.... ugye? És egyáltalán: mi a csudának vagyok én ennyire szentimentális? Lehet, hogy tényleg el kell felejtenem őket, ha még erre sem képesek...

Feladom. Igaza lehet az ismerősömnek, hogy kiábrándult az emberekből. De olyan rossz ezt leírni, végiggondolni. Az embernek hiányérzete támad. Nekem legalábbis.
Hová lesz az emberekből az emberség? Hová lesz a figyelem? Miért nem törődünk egymással? Mindenre nem foghatjuk rá, hogy elfelejtettük. Elfelejtettük megköszönni, hogy valakinek eszébe jutottunk. Elfelejtettük, hogy pár szóval megemlékezzünk róla. És időnk sincs? Annyi sem, hogy ha már fel nem hívjuk, azért egy e-mailt útnak eresszünk? Fájdalmas.

Feladom. Mert nem tudok egy-fecske lenni. Azért nem, mert nem hagynak. Csalódtam én is. Mégis kétség van bennem és dilemma. Mert aztán jön egy nap, mint pl. a mai, amikor kapok visszajelzést, hogy igen, köszönöm, de jól esett az az sms :) És én jobban örülök, mint aki kapta. Mert adni jó. Nem a visszajelzés miatt... mégis azt remélem, hogy egyszer történik valami, tán egy kozmikus vihar, vagy egy naplemente, vagy a Hold együttállása valamivel és akkor az emberek is észbe kapnak. Rájönnek talán, hogy bármit tehetsz a Földön, mindennek a mozgatórugója az ember, és az emberi kapcsolatok. Nem szabad sárba tiporni, semmibe venni, átlépni rajta. Az ember társas lény. De mi lesz vele, ha magára marad? Kihez fog szólni? Kinek mondja el örömét és bánatát? Kinek a vállán sír majd? Kivel kacag egy jót? 

Éppen ezért nem adhatom fel. Nem adom fel :) és igenis várom az olyan napokat, mint a mai :)