Nem tudom, hogy régmúlt, vagy még nem is olyan rég. Tegnap felhívott egy barátnőm, akivel ezer éve nem beszéltem. És azóta nem láttuk egymást, mióta hazajöttünk Amszterdamból. Az pedig nem idén volt, meg nem is tavaly. Egyszerűen csak mindketten éltük tovább az életünket.

Jó volt vele beszélgetni, kicsit felidézni azokat a nyárvégeket, amikor együtt nyaraltunk, mindig ugyanott, nagy nyüzsgések és sikítozó gyerkőcök hada utáni nyugalomban, nagyjából mindig ugyanavval a társasággal a céges üdülőben. Minden év elején lefoglalta a szállást, aztán mint két pöffeszkedő macska, úgy nyúltunk el a nyugágyon az átdolgozott nyár után. Jól esett későn kelni és reggelizni, jó volt, hogy elénk tették az ebédet, a vacsorát. Jó volt pancsolni, mert pontosan emlékszem, hogy egyik évben még szeptember 14-én hatalmasat úsztam a tóban. Többnyire ,,tengerre néző'' szobát kértünk, mert a látvánnyal nem lehetett betelni. Ma sem tudok :)
Szóval épp tegnap autókázott le - most úgy alakult neki, hogy egyedül - megint élvezkedni. Azt azért meg kell mondjam, hogy akinek van szerencséje ott nyaralni, vagy pihenni, mindent mondhat, csak azt nem, hogy nem jött be neki az élet :)

Hazafelé a kocsiban - bár iszonyú migrén gyötört - azon méláztam, hogy milyen furcsák az emberi sorsok.  Életünk eleje kísértetiesen hasonlított egymásra, talán ez is hozott akkor minket össze annyira. Aztán ahogy egymás mellé értek életünkben a vágányaink, úgy kezdtek idővel újra távolodni.

Furcsa ez, hogy kinek mi van megírva a sorskönyvében. Valahogy mégis úgy érzem, nem tudok dönteni: nem tudom, hogy mi a jobb? Az, ha az ember kapálózik és megpróbálja megváltani a világot? Vagy az, ha úszik az árral, nem ellenkezik? Valahol belül úgy hiszem, hogy vannak olyan dolgok, amik akkor sem változnak, és nem történnek másképp, ha a fejem tetejére állok is. De mégis küzdök az ellen, hogy csak vigyen a víz, mert az meg olyan, mintha mindenbe beletörődnék, unalmas és flegma lennék, meg olyan ,minden mindegy' hangulatom lenne.
Ezért vagyok sokszor pörgős, gyorsan megcsinálom, amit kell, elintézem az intéznivalókat, beosztom az időm. Máskor meg csak simán hazamegyek, lezuhanyzom és fél órára vagy órára leülök. Nézek ki a fejemből, a virágaimat kapirgálom, belelapozok egy magazinba. Aztán felpattanok és frissen nekiugorva intézem a dolaimat. Azt nem értem, ilyenkor miért érzek halvány bűntudatot? Azért mert adtam magamnak fél órát? Tiszta hülyeség. Hol van az megírva, hogy mikor munka/vásárlás/intézkedés/stb. után hazaérek, azonnal neki kell állnom főzni/mosni/takarítani/miegymást csinálni? Hát remélem, hogy nem a sorskönyvemben :)))

Sorskönyv. Atyaég... egyszer a kezembe nyomtak egy könyvet. Hozzáteszem, mindig is, de akkor különösen érdekelt a kommunikációpszichológia. Meg az ehhez tartozó témák. Na ez a könyv... Eric Berne: Sorskönyv-e volt. Olyan nehéz olvasmány, hogy egyes mondatokat háromszor is el kellett olvasnom, mire az agyam (vagy mim?) felfogta. De érdekes volt. Nem sokat mondok róla, akit érdekel próbálja megszerezni pl. könyvtárban és olvassa el. Azt hiszem elsőre meghökkentő. Másodszorra elgondolkodtató. Mégis hagyott bennem kétségeket, amin olykor merengeni tudok :)