Nyár vége van, de napközben forróság volt. Az árnyék szinte jól esett az embernek. Itthon vagyok. Kis huzatot csináltam, hogy a hatalmas ágytakarónk a két, teljes terjedelmében széthajtott szárítón hamarabb száradjon. Akkora, hogy elfoglalta a fél nappalit, most meg a fél hálót. Mint egy hatalmas, hófehér óriás bálna, úgy terpeszkedik. Libeg a szélben. 

Nyár vége van.
Még szürkület, fülledt és párás az este, de nemsokára sötét lesz. Az ég alján a vékony felhőkön vörös csíkot húz a naplemente. A hegyem párába burkolózik, körvonalai elmosódnak. Köztünk van a Duna, annak a kipárolgása tompítja a sötétjét. 

Nyár este van.
Még ropogós a száraz fű illata, de este már magamra húzom a takarót. Hanyatt fekve, ellazulva nézem a plafont. Élvezem, hogy szinte súlytalanul lebegek. Hangok szűrődnek fel, de szerencsésnek érzem magunkat, hogy a hálószobánk viszonylag csendes zugban van. Nem egy zajos, koszos, poros utcára néz, és a tájolása is tökéletes. Régóta vágytam arra, hogy jól aludhassak. Elnyújtózva, nyugodtan, könnyen, csendben, sötétben.

Nyár vége van.
Zenét hallgatok. A város csendesen morajlik. Apát várom haza. A vacsora kész, csak arra vár, hogy terítsek és Apa leüljön az asztalhoz. Tudom, hogy szeretni fogja :) érzem. 

Este van.
Csend van, egyre sötétedik, furcsa béke honol. Most nincsenek csikorgó kerekek, őrült motorosok, autóriasztók. A madarak is csendben vannak már. Pedig nem lesz vihar. Az élet zajlik az utcán, mert ez a város sosem áll meg, szinte sosem pihen. Bámulok ki a konyhaablakon. Szemem még a naplementés látóhatárt keresi, de egyre gyakrabban pillogok a zebra felé. Apát várom. Át akarom ölelni, arcom a nyakába fúrni, mikor hazaér. Hosszú és nehéz napja volt. Nem engedték szabadságra, pedig voltak terveim. Jó lett volna együtt lenni ma.

Sötét van.
Halkan ciripelnek a denevérek. Idén jó nagyokat is láttam, remélem sikerül nekik átvészelni a telet a házak között. Itt laknak velünk és szinte semmit sem tudunk róluk. Pedig szedegetik a rengeteg repülő rovart, amivel jót tesznek velünk. Kockaházak... brr... Bárcsak egyszer sikerülne elmenni innen. Saját kertben, saját füvön, saját bokrok alatt elnyúlni. Saját lombok nyárvégi illatát beszívni. Saját tűzön húst sütni kettőnknek. Saját bodzaszörpöt inni, az asztalon saját virágaink nevetnének a vázából. Aztán sötét, csendes hálószobánkban összebújva, mély álomba szenderülni.

Este van.
Kesze-kusza gondolataimat próbálom rendezgetni. Reménytelenül, persze. :) Csaponganak ide-oda. Annyi mindent mondanék, de nem lehet, nem tudok, mert nem tudom megfogalmazni. Az ember agya sosem áll meg. Furcsa kis gyár ez odabent. Csengetnek. Rohanok Apának ajtót nyitni :))

Jó éjt.