12.785

Ezer meg ezer kérdés zakatol a fejemben. Ezer meg ezer kimondatlan szó és gondolat .
Mégis olykor jobb hallgatni. Mert mint tudjuk ,,hallgatni arany''.

Egyszer már sokat, nagyon sokat hallgattam. Elkövettem ezt a hibát. Aztán amikor kiborultam, már késő volt. Nincs miért emésztenem magam rajta. És sosem csinálnám vissza. Megtanultam belőle, amit kellett. Az élet kegyetlen. 

Most meg ott tartok, hogy azon elmélkedem, miért olyan fontos nekünk egy bizonyos nap az évben? Ki találta fel a számokat és ki mutatott rá, hogy az idő mily' múlandó? Hogy sosem lesz kevesebb, mert ez a kerék sosem áll meg. Hogy csak több lesz. 
És mi nők? Na pláne... miért is nem tudjuk elfelejteni? Pedig milyen jól jönne néha. De nem. Ez kimondatlanul ott zakatol a fejünkben. Aztán reggel kinyitjuk a szemünket. És nem történik semmi. Csak bambán konstatáljuk, hogy se vörös szőnyeg a fürdőszobáig, se virágszirmok az ágyon széjjelszana, se semmi. Ez a nap is egy tök ugyanolyan, ócska és szürke nap, mint a többi. Mégis valahol halványan remeg belül valami, hogy talán mégsem. De aztán, de! És unottan elmegyek dolgozni, míg a párom még a zuhany alatt áll, bekiabálok, hogy sziaapa! és behúzom az ajtót. Pff.. na mindegy, talán majd ha már ébren lesz befelé menet, rámcsörög és majd jól örülök neki :) haha, kis huncut, hogy megviccelt.
Épp leparkolok, amikor hív anyus, hogy drágakislányom :) tök jól esik. Jéé.. tényleg ma van a fene egye meg hányadik, de úgyis mindig épp most múltam 18 :) A kollégák diszkréten nem kérdik hányadik, de az egyikük meglep egy szál virággal, ketten meg fölémtornyosulva húzzák meg a fülem és a kedvenc csokimat dugják az orrom alá. Micsoda véletlen, hogy épp nekik is az a kedvencük :) vagy legalábbis szeretik, így gyorsan megkínálom őket. Egészen meghatódok, hogy őszinte legyek. Közben persze dolgozom, de valami kórság módjára terjed a hír és sokan jönnek, hogy két puszit dobjanak. Irulok-pirulok. Kezdem kínosan érezni magam, saját magam előtt.

És várok. Várom azt az egyet a millióból. De nem csörög. Levél? Nem, az sem. Hmm... rafinált... én is így csináltam két hete, aztán az este tele volt meglepetésekkel. :)  Annyira örültem neki, hogy örült.
Munka vége, elcsigázottam mászok haza. Egész nap semmi. Se levél, se telefon. Zuhanyzom és nagyon fázom, de ez a didergés egészen belül van. Majd leégetem a bőröm és mégsem múlik el. Nekem viszont olyan HoratiusÁlnokuszKókuszbambuszSebastian-os (homáros) színem lesz. Sebaj, felöltözöm, elmúlik.
Telefon, ezer a dolga, hű de zaklatott a nap, mi van velem, épp rohan most is, csak rámcsörgött. Semmi nincs - mármint velem. Na akkor mi a baj vajon, számba veszi, hogy mit felejthetett el, de lekapcsolt minden lámpát, elpakolt, zoknit sem hagyott a kanapékarfán és nem érti. Ó... semmi, nem érdekes. Aztán addig unszol, míg kibököm.
Én hülye... de minek? A fene egyen meg engem is. Csak épp megfogadtam azóta az eset óta, hogy nem tartom magamban, hanem meg fogom mondani, ha bajom van. Most mégis jobb lett volna, ha nem teszem. Nem akartam hallani, amit már tudtam. Én csak nem akartam elfelejtődni...
És pláne nem akartam, ami utána volt. De fájt, mélyen belül. 

Hát nem akartam... és utáltam, hogy nő vagyok, hogy nem tudom tartani a szám. És hogy nem is tudom, hogy jó-e ha nő vagyok, vagy nem? Kitől lehet kérni, hogy kitörölhessem ezt a napot? Valószínűleg nemsokára csak vigyorgok majd ezen az egészen. Vagy mégsem... ahogy magam ismerem. Ezek a sebek oly lassan és nehezen gyógyulnak és nem akarom, az egészet nem akarom...

Pedig vannak bennem kis pillangók, akik nem hagynak a hétköznapokon elszürkülni. Hol voltatok tegnap? Cserben hagytatok... Pedig nem szerettem volna más lenni, egy évben egyetlen napig, egyvalakinek, csak az az egy a millióból...