Mióta az eszem tudtam, addig a karácsonyig sosem voltam egyedül, sosem éreztem magam egyedül. Akkor év elején szakítottunk az akkori párommal, és decemberre úgy véltem, valamennyire asszimilálódtam. Már amennyire az egyedüllétet meg tudja szokni az ember, aki alapjában véve társas lény. 

Voltak barátaim, akik mellettem álltak. Nem sokan, és ez engem is meglepett. A karácsonyt szüleimmel töltöttem. Hülyén éreztem magam, mikor a nagy családban magyarázkodtam, bár akkor is tudtam, hogy ezt egyszer kell megtennem. Utáltam, hogy sajnáltak. Ez van és kész! - gondoltam.  A három napból a legrosszabbak az esték voltak. Mert nappal mindig elfoglaltam magam a főzőcskével, evvel-avval. De az esték csendje fájt. Belül fájt, mert millió kérdés volt még bennem. Akkor még azt hittem, mindenre tudnom kell a választ. 

Ma már, ha okosabb nem is, talán kicsit bölcsebb vagyok. Igaz, hogy azóta a legszebb karácsonyaim Apával vannak és tudom, hogy lesznek is. Nem az ajándékozás miatt. Azért, mert Apa nekem a családom. Annyi mindent kapok tőle, olyan sok melegséget, kedvességet. Vele öröm megélni még a rossz napokat is. Akkor is, ha erre csak utólag jövök rá. De tegye fel a kezét, aki nem! Olyan végtelen türelemmel van irántam, hogy emiatt míg élek, tisztelni fogom. Úgy érzem én már régen itt hagytam volna magam a fenébe :)  Ő meg, ha ezt mondom, azt feleli, hogy ha mindig komolyan venne, akkor ő is :) és közben nevet a szeme. Apának szinte mindig nevet a szeme. Szeretem :)

Mióta együtt készülünk a karácsonyokra, mindig meglep, hogy mennyire odafigyel év közben az elejtett kis kívánságokra.  Persze így sokkal könnyebb meglepetést szerezni. De nekem az is jó, hogy van kinek a családi hagyományok szerinti karácsonyi menüt összeállítani. Van kivel a szépen terített ünnepi asztalhoz ülni.
Nem esek túlzásba a külsőségek halmozásával, de szeretem tudni, hogy az a porcelán készlet, ami már kiszolgálta a dédmamámat, a nagymamámat, anyukámat, most nálunk kerül asztalra karácsonykor. Egyébként az egyetlen porcelánom :) De nagyon szeretek vele Apának teríteni. Olyan mély, régi emlékeket ébreszt bennem, amik már gyerekkoromtól belém vésődtek. Ha becsukom a szemem, érzem a forró borleves és a puha fonott kalács illatát. Pontosan tudom a csésze fogását, és a karácsonyi menü ízeit. A huszonnegyedike estéje szent és sérthetetlen. Nem vagyok vallásos, mégis kell valami, amihez ragaszkodom. Számomra a rituálé a hagyomány. Az, ahogy készülődünk, ahogy terítek, ahogy a fát díszítjük együtt, ahogy vacsora után kettesben énekelgetünk. És minden olyan nyugodt, békés. Mint gyerekkoromban. Nálunk a lányok viszik tovább a hagyományokat és én örülök, hogy van mit továbbvinnem. 

Ma már megkopott ami régen úgy fájt belül. Mert az a legjobb, ha valakihez tartozhatunk. Ha tudjuk, hogy ott van velünk napsütésben és esőben, ha sírunk vagy nevetünk. Csodálatos az ember, mert jól szelektál: a jó dolgokat élesen megjegyzi, a rosszabbakat pedig elhomályosítja és felülírja. Mindenkinek szüksége van sikerélményekre és a napi rohanásban jó, ha felismerjük ezeket. Egy-egy apró kis feladat elvégzése, egy jól szervezett bevásárlás, ha este még marad ideje az embernek magára, nem pedig hulla fáradtan rogyik az ágyba, és még sorolhatnám. 

Most, hogy közeledik a karácsony, és tudom, hogy szinte nincs is restanciánk, mert mindenkinek jó előre megszereztük a ,,lepetést'', nyugodt vagyok. Úgy néz ki, idén öcséméknél leszünk huszonnegyedikén. Talán új hagyományt teremtünk? :) Mert eddig úgy intéztük a karácsonyokat, hogy egyik évben Apa szüleinél voltunk huszonnegyedikén, másikban az én szüleimnél, aztán itthon. Mint a vetésforgó :) Kíváncsian várom, hogy alakul pár hét múlva. 

Már túl vagyok azon, hogy stresszeljem magam a bevásárlással, a főzéssel, a takarítással, csomagolással. Addig is próbálom könnyedén, stresszmentesen, lazán megélni a mindennapokat, hogy ne egy kapkodás legyen majd az ünnep, hanem igazi ünnep. Amikor mindenki csak egymásra figyel, egymással törődik, jókat eszik-iszik és nevetgél. Remélem így is lesz: egyszerű és hagyományos karácsony :)