Tegnap előtt óta tipródom. A Hagyomány - karácsony bejegyzésemre az egyik kedves ismerősömtől kaptam egy levelet. Nem akarom idézni, de a lényege az volt, hogy lassan már nem is szereti az ember a karácsonyt. 

Kinövünk belőle? Már nem örülünk neki, mint a gyerekek, sokan csak a gondokat, a sok munkát, a nyűgöt látjuk benne.  És a felvetett kérdés is teljesen jogos: Miért csak Karácsonykor kell szeretni mindenkit? Lehet, hogy akit nem szeretek azt akkor sem fogom szeretni, mégis úgy kell csinálni?

Én nem gondolom úgy, hogy ,,kell''. Azt viszont én is látom, hogy az egész karácsonyi mizéria és őrület már sokszor másfél-két hónappal előbb elkezdődik. Mindenhol. Feleslegesen. Mi értelme van előre stresszelni az embereket? Tiszta politika az egész, és akárhol is keresném a választ, úgyis oda lyukadnék, hogy megpróbálnák megmagyarázni nekem a gazdasági okait a hajcihőnek. Értem én. De akkor sem akarom. 

Másfél hónapja az egyik lakberendezési áruházban a pénztárnál már minden tele volt karácsonyi díszekkel  és kiegészítőkkel. Majd frászt kaptam. Előbb jött a fura pánik-érzés, hogy máris? Te jó ég, aztán eszembe jutott, hogy nem kell pánikolni meg stresszelni, mert még korán van. Meg amúgy is rendes kislány voltam, és mint a mókus, szépen apránként spejzoltam be. Lévén, hogy egyszerre úgysem bírnánk anyagilag, meg adódott is néhány alkalom és lehetőség az ajándékok beszerzésére. 

De megértem az ismerősöm, mert évekig én is átéltem ezt. Utolsó hetek, kapkodás, rohangálás, aztán semmi praktikus, hanem mellényúlás. Meg az is, hogy még kit felejtek ki? Utána az otthoni tennivalók, amiket többnyire anyuval végeztünk: mi vásároltunk be mindig munka után hazafelé jövet. Majd leszakadt a karunk, mire a metrón, buszon hazacipeltük a szatyrokat. Itthon meg nekiláttunk mákot, diót darálni, sütiket sütni, bejglit készíteni. Még utolsó napokon is dolgoztunk, így a főzés nagy része is akkorra maradt. Persze estére, meg éjszakába nyúlóan. A káposzta el tudott készülni hamarabb, de a rántott hal, a saláták, stb. mindig aznapra maradtak. Aztán holt fáradtan rogytunk az ünnepi asztal mellé, mégis tudott meghitt lenni az ünnep. Fogalmam sincs hogyan :)

Az biztos, hogy az ajándékozottak listája jelentősen csökkent nálam. Szűk család, egy-két barát. Csak az igaziak. Semmi unokatesó, nagynénik és bácsik nincsenek benne. Ki bírná azt anyagilag? Meg a sok rokonnak a felével sem találkozunk azalatt a három nap alatt. Szerintem bőven elég nekik egy telefon, hogy tudják, eszünkbe jutottak. És emiatt nincs lelkifurim, mert nem érzem, hogy bármiből is kihagytam volna őket.
(Hidd el Zsu, csak egyszer kell felvállalni, hogy nem akarod úgy, mint eddig. Utána már senkit sem fog zavarni. Nem szabad, hogy zavarjon a ,,de mit fognak hozzá szólni?''. Meg fogják érteni, neked meg nem kell vele törődni, mit gondolnak. Persze ezt nem decemberben kell bejelenteni, hanem pl év közbeni találkozáskor, hogy figyusz ide, karácsonykor hanyagoljuk azt a sok ajándékot, mert nem bírjuk. És ebbe bele sem kell szőni, hogy miért. Tényként kell tálalni és akkor nem lehet ellenvetése senkinek. Vagyis lehet, de ha eldöntötted, akkor nem változtatsz a véleményeden.)

Egyszer úgy szeretném megcsinálni, hogy nem mi megyünk mindenhova karácsonykor, beautózva a fél országot, hanem mi lennénk a vendéglátók. Mindenki jönne hozzánk, isteni ebédeket, vacsikat készítenék és nézném az arcukat, ahogy jól érzik magukat. Szerintem vendéglátónak lenni csodálatos dolog :)
Talán egyszer eljön ez is. Mert jó lenne, ha a feldíszített fánkat nem csak ünnepek után látnánk, amikor hazaértünk, hanem lenne jelentősége szenteste és karácsony mindkét napján. Ha nem csak két személyre teríthetnék. Nagyon vágyom erre. De kivárom :)