... brrr... nem az állattal van a bajom, mielőtt még valami kecskefarmos megkövezne. Egyszerűen-nem-bírom-elviselni-a-szagukat.

Felfordul tőle a gyomrom, az a csípős, tömény és egyáltalán... kecskeszag. Még az egyetlen, személyesen ismert, kedves és szelíd Micike kecskének is volt szaga. Pedig nála tisztábban tartva még egyetlen kecskét sem láttam. Micike vicces volt, szép volt, sétáltatva volt, szeretetből legelte a gazdasszonya virágfejeit a virágágyásban, de akkor sem lehetett haragudni rá. Micikének kismicikéje is lett, akkor már többes számban voltak aranyosak. Micikének teje is volt - természetesen. A háziak itták is, ették is sajtnak, túrónak. Kínálták is. De megéreztem... még azon is a szagot. És brrrr.....

kép forrása: http://www.sulinet.hu/tart/fcikk/Kgc/0/23746/1

Na, a héten vettem egy nagylyukú sajtot. Már máskor is egyébként, de hogy soha többé nem fogok, az is biztos. Én nem tudom, honnan származott ez a sajt, mert eddig soha, de soha nem éreztem rajta semmit. Szerettem, ízlett is. Ezt is kibontottam otthon a csomagolásból, gyönyörködtem kicsit a hatalmas lyukakban, a szép, már szinte okkeres sárga színében, láttam, hogy érett, nem egy 30 napos érlelésű sajt. Levágtam egy darabot, amit elkezdtem reszelni a sajtreszelőn. Egy kisebb darab megmaradt, amit már nem tudtam lereszelni és bekaptam. Rágtam.
Először azt hittem hülye vagyok, mert éreztem valamit. Aztán már nem tudtam lenyelni, ki kellett köpnöm. Megéreztem rajta azt a tipikus kecske szagot vagy ízt, vagy mit tudom én mit. Addig eszembe sem jutott megszagolni, mivel most nagyon meg vagyok fázva és talán nem megbízható a szimatom annyira, mint rendes állapotban. De a szaga is... és ott volt benne és felfordult a gyomrom. Micsoda csalódás!

A pogácsa már be volt dagasztva, sajt kellett a tetejére, ez van. Mindezek ellenére rátettem a tetejére. Szerencsére sülve nem vészes a dolog. Apát is kértem, hogy kóstoljon, mikor hazaért, sőt a maradék reszeltet ő felpakolta a gombás pirítósára, mert bár elismerte, hogy igen, szagos-ízes a kicsike, de őt nem zavarja. Egyébként ő az érett, kicsit csípős camembert sajtot is imádja. Ráhagyományozom, mert én ezért biztosan soha többé nem állok sorba :)

Az is lehet, hogy csak tartanak ott kecskét, birkát, ahol ez készült, meg az is, hogy kevertek a tejbe kecske vagy juhtejet. Grrr....
Elgondolkodtam rajta, hogy mennyire megmarad az emberben egy ilyen jellegű élmény. Biztosan még az őskorból származik ez a jellegű élet-féltés. Megfigyelték egymást az ősemberek és ha valaki valami olyat evett, amitől rosszul lett, esetleg rossz volt az íze, netán bele is halt, azt kerülték. Vajon nekem mi bajom lehet a kecskékkel és a birkákkal, hogy még a tejükön, sajtjukon is megérzem a szagukat és ennyire ódzkodom tőle? Pedig most úgy érzem, ez nálam is valami ösztönös dolog lehet, valami összeférhetetlenség. Az tuti, hogy ilyen sajtot nem veszek többé.