Jó, nem vagyok, sosem voltam egy nagy versenyszellem. Buzdítani sokkal jobban tudok, ha kell. Meg persze megcsinálni dolgokat, vagy teljesíteni, de nem muszájból.
Egy ideje nyomja már a bögyömet valami. Ez a gasztrovilág szépen kivirágzott az internet jóvoltából. Lett belőle hatalmas gasztrovirág, millió szirommal.
Több, mint 3 éve vezetem a gasztro blogomat, a Bodzablogot. Szeretem, nagyon. Olyan amilyen, de az enyém. Van sok-sok olvasóm, akiknek ezúton is köszönöm, hogy olvasnak. Ebből nekem semmi hasznon nem keletkezik, ha csak az nem, hogy a hozzászólásoknak mindig nagyon tudok örülni és ha megnézem a statisztikát, akkor azt látom, hogy a napi 5-600 kattintásból sok a régebbi receptekre vonatkozott. Ez mindig öröm számomra.
Ami pedig a bögyömet nyomja: persze én is majdnem minden nap körbenézek a gasztrovilág oldalain. Követem a bloggerek munkáit, megnézem a receptjeiket, elgondolkodom rajtuk, vagy csodálom a fotóikat, stb. És akkor ez az: totál be tudok sokallni, amikor pl. valami szezonális ételtől hemzseb a blogvilág. Most pl. a sütőtöktől. De attól is morcos vagyok, hogy úgy látom, baromi nagy versenyt csinálnak abból egyesek, hogy milyen fotót készítenek. Amikor minden kajához másik tányér dukál, meg nincs két egyforma konyharuha a képeken, sem terítő, de még evőeszköz sem. Amikor a kaját már szinte nem is életszerűek, hanem műtárgyak. Totál kivagyok. Mindezt azért, mert bár én is fotózom némelyik ételemet, de ekkora feneket nem kerítek neki. Finom, szép, és megesszük. És bár szeretek jó képeket csinálni, nem cicomázom agyon őket.
Olykor nem értem, hogy miért kell a sima hétköznapokon is bonyolult, cicomázott ételeket enni? Beleértve azt is, ha nem egy esős szerdán készült a kép. Hová lesznek így az ünnepek, az ünnepi alkalmakra készült extra finomságok? Ma már szinte minden étel hirtelen hétköznapivá válhat. Nem, nem vagyok fantáziátlan, nekem is megfordult a fejemben, hogy évszakhoz illő dekorációt vagy színben passzoló hátteret állítsak a kaják mögé. De.... és akkor besokalltam. Elvégre nem egy híres-neves gasztromagazinnak készítek ételfotókat, hanem magunknak. Elsősorban családnak, barátoknak, és akik még olvasgatnak.
Viaskodnak bennem a kérdések, hiszen egyrészről együnk finomat, frisset, egészségeset, másrészről meg nem értem, hogy tényleg ennyire jól élünk? Vagy ez már tényleg egy kimondatlan verseny a bloggerek között? Ő olyat csinált, akkor én majd még olyanabbat fogok! Én majd megmutatom, hogy hétköznap is lehet lazacot és kaviárt enni, puccosan tálalva, és a babfőzelék már a múlté!
Hát nem, nem állok be a sorba továbbra sem. Mert nyomja a bögyömet a sok flancolás. És igen, mi is eszünk bablevest, babfőzeléket, vagy csak sima túrós csuszát. Persze igyekszem mindent reformosan készíteni, amit csak lehet, és igyekszem úgy összeállítani az étrendünket, hogy ha szénhidrátot eszünk, azt ritkán tegyük. De belefér még így is egy-egy kenyér, egy tortillatekercs babkrémmel, vagy az édességek és desszertek. Mégsem teszek fel mindent a blogra. Inkább olyasmit, amit vagy még nem csináltam, vagy nem próbáltam, vagy én találtam ki, vagy tényleg olyan egyszerű, hogy szívesen ajánlom másoknak is.
Tegnap egy baráti pár volt nálunk vacsorára. Szerencsére jó éhesen jöttek, aminek nagyon örültem. Barátom ,,rendelte'' a menüt, mert külföldről hazatérvén kb. egy éve nem találkoztunk és így ő választhatott. Küldtem neki egy jó hosszú listát, hogy mi minden jutott eszembe, mire ő kiválasztott két olyan ételt, amin még csak gondolkodnom sem kellett :) Marhahúslevest és tejfölös csirkepaprikást nokedlivel. Ezért pl. sütöttem kenyeret is tegnap, mert fogalmam sem volt, hogy esznek-e hozzá? Magunk miatt biztosan nem sütöttem volna. Szóval jól sikerült a vacsora - degeszre evés és dumaparti is volt - és ízlett az étel nekik. De mit fotózzak egy marhahúslevesen? Én ugyan külön tálalom a felszeletelt marhahúst, a főtt zöldségeket, a levestésztát, és mindenki úgy pakolja, olyan sorrendben eszi, ahogy neki jól esik. Egy a fontos: a leves legyen aranyszínű, krisztálytiszta és jó forró! Ugye? :)) De fotózni nincs mit rajta. A csirkepaprikás pedig finom, aprószemű nokedlin, jó tejfölösen, hogy végül kanál kell hozzá, na úgy az isteni, nem? De nem is túl fotogén és ugyan miért fotóznám le? Nem flancolok avval, hogy petrezselyemmel díszítsen, de olyan, de olyan házias íze volt, hogy ránézéskor is csurgott az ember nyála. Ennél több nem kell nekem, sem flancos fotó, de még egy poszt sem, hogyan csináljunk igazi jó szaftot a csirke alá és mitől olyan az íze, amilyen.
Nekem nem egy flancos blog, vagy sok flancos fotó jelenti az igazi sikert. Persze, nyilván én is örülök, ha jó képet csinálok valamiről. Hanem az a siker, ha az elkészült ételnek sikere van. Ha az az étel nem csak a szemet, hanem a szájat is kényezteti. Hozzátenném még azt is, hogy számomra az az igazi élvezet, miközben készítem az ételt, aztán amikor tálalom és a hab a tortán, ha elégedett arc/ok ülnek velem szemben az asztalnál. Nem a fotózás ellen van kifogásom, csak... miért kell túlzásba vinni?
Én odavagyok Jamie vidéki konyhájáért, imádom David Rocco Édes életét Olaszországban, szeretem Locatelli lezser olaszos menüit, képernyőn keresztül is odavagyok Provance-ért és Toscana-ért, szeretem az Indiánál keletebbre fekvő területek érdekességeit, imádom a tengeri herkentyűket, tetszenek az északi népek - svédek, norvégok, hollandok - konyhái, a rengeteg hal. Szóval nem vagyok válogatós. Csak legyen egyszerű és ne túl puccos. Mondhatnám úgy is, hogy a libacombot ropogósra sütve szeretem - de nem kérem a végére a fodros papírcsokrétát.
